HONFOGLALÁS

A magyar nemzet történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye, a honfoglalás évszázadokon átívelő motívumként él a kollektív emlékezetben. E történelmi fordulópont, amely során a magyar törzsek a Kárpát-medencébe érkeztek, nem csupán a múlt, hanem a nemzeti identitás, az önazonosság és a jövőbe vetett hit forrásává vált. Ezt az eposzi jelentőségű pillanatot örökítette meg Munkácsy Mihály monumentális festménye, a Honfoglalás, amely a magyar művészet, történelem és lélek egyik legfényesebb csillaga lett.

A festőfejedelem munka közben

A FESTMÉNY ALAPVETŐ ADATAI ÉS LEÍRÁSA

A Honfoglalás című festmény Munkácsy Mihály életművének egyik csúcspontja, s egyben a magyar történelmi festészet egyik legnagyobb szabású alkotása. A kép 1891 és 1893 között készült, olajfestékkel vászonra, lenyűgöző, 459 cm magas és 1355 cm széles méretben, vagyis mintegy 62 négyzetmétert tesz ki. Ezzel nem csupán a magyar, hanem az európai történelmi festészet egyik legnagyobb vászna is. Az alkotás jelenleg a budapesti Országházban, a Munkácsy Teremben található.

A festmény középpontjában Árpád fejedelem ül fehér lován, körülötte a hét vezér, harcosok, asszonyok, gyermekek, valamint a Kárpát-medence lakóinak küldöttei, akik hódolatukat fejezik ki. A jelenet a Gesta Hungarorum legendáját idézi: Salán vezér követei füvet és vizet adnak át Árpádnak, cserébe a fehér lóért. A kompozíció mozgalmas, a szereplők tekintete, gesztusai drámai feszültséget sugároznak, a háttér pedig a Kárpát-medence természeti adottságait mutatja. A festmény részletgazdagsága, a karakterek egyedisége, a viseletek, fegyverek, lószerszámok hitelessége, valamint a kompozíció szimbolikája a történelmi hűség és a művészi invenció páratlan ötvözetét adja. A festő önmagát is megörökítette a kép jobb szélén, a nagy fehér szakállú figura mögött, míg Árpádtól balra Jókai Mór arcvonásai is felismerhetők.

Honfoglalás, 1893, olaj, vászon

A MEGBÍZÁS TÖRTÉNETE ÉS KONTEXTUSA

A 19. század végén, a magyar állam fennállásának ezeréves jubileuma és a millennium közeledtével a nemzeti múlt méltó megörökítése a közélet egyik legfontosabb kérdésévé vált. A magyar történelem nagy eseményeinek, hőseinek, sorsfordító pillanatainak ábrázolása a nemzeti identitás erősítésének eszközévé lett. Az ünnepre készülő országban sorra születtek a monumentális műalkotások: szobrok, festmények, irodalmi művek, amelyek a magyarság eredetét, hősiességét hirdették. Munkácsy Honfoglalása ebbe a művészeti és társadalmi kontextusba illeszkedik, s egyben túl is mutat rajta: a nemzeti eposz képi megfogalmazásává vált.

1880-ban, az új Országház építését elrendelő törvény megszületésekor még senki sem gondolta, hogy a főrendiházi ülésterem falát egy nagyszabású, történelmi témájú festmény díszítse. Két évvel később, amikor a pályázati felhívást közzétették, összesen 19 épületterv érkezett. A pályázat kiírását megelőző hónapban, egy Munkácsy tiszteletére rendezett országgyűlési lakoma alkalmával Jókai Mór a következőket javasolta: ,,méltó volna a magyar nemzethez, hogyha őseink honalapításának képe az évezredes ünnepély alkalmára Munkácsy ecsetje által megörökíttetnék, amely kép méltán helyet foglalhatna az akkor mindenesetre készen leendő új országház nagytermében.”

Munkácsy Mihály ekkor már nemzetközileg elismert művész volt, neve egyet jelentett a festészet világszínvonalával. Később – Jókai felvetése alapján – felszólalásaiban Ipolyi Arnold püspök és Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója is támogatta egy magyar történelmi témájú nagy mű megfestését. Fontosnak tartották, hogy a festő a saját hazájától is kapjon megbízást, valamint alkotásait itthon is megcsodálhassák. Úgy gondolták, hogy az 1896. évi ezredéves ünnepségek sorozata méltó alkalmat kínál a kép megszületéséhez.

Akkoriban számos ötlet volt napirenden, többek között egy olyan alkotás terve, amelyen Szent István mellett egy másik nagy magyar történelmi személyiség is megjelenik, amelyet a magyar kormány rendelne meg az Országházba. Egy másik festménye pedig a honfoglaló magyarokat ábrázolná, amely a tervek szerint a Magyar Tudományos Akadémiára kerülne. A korabeli sajtó ekkortájt foglalkozott azzal is, hogy a művész tanulmányokat készített egy honfoglalás témájú nagy képhez, és figyelemmel kísérte az új Országház mint a kép esetleges helyszíne tervezését és építését.

Az elképzelés és annak megvalósítása között évek teltek el. Munkácsy A reneszánsz apoteózisa című bécsi pannója után kapott felkérést, s ez számára is fontos elismerést jelentett. A megfogalmazott szándék 1890-ben kezdett konkretizálódni, amikor októberben Munkácsy és felesége Budapestre látogattak. A festő személyesen is megtekintette az Országház építését, és tárgyalt az Építő Bizottság elnökével, gróf Tisza Lajossal, valamint Steindl Imre művezető építésszel. Még ez év november 27-én kötötték meg a szerződést a Honfoglalás című olajfestményre, amikor az Országház építkezésénél megkezdték a kőfaragó munkákat. A teljesítési határidő 1894. december 31-e volt.

A Honfoglalás tervezett elhelyezése az Országház képviselőházi üléstermében

MUNKÁCSY ELŐKÉSZÜLETEI ÉS KUTATÁSAI

Munkácsy Mihály számára a történelmi hűség nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi kérdés is volt. A festő a lehető legnagyobb alapossággal készült a feladatra. Úgy tartják, egyetlen alkotása sem került annyi lelki, fizikai és szellemi küzdelmébe, vívódásába, mint a Honfoglalás.

1890. december 29-én írta Szmrecsányi Miklósnak, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárának: „Én erősen dolgozom, a nagy kép kompozíciója körülbelül meg van állapítva… Most már a kosztüm kérdés jön előtérbe...”

Felkérték báró Eötvös Lorándot, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, hogy a kép létrehozását hiteles adatokkal segítse. Több konkrét kérdésre várták a tudományos választ, például hogy az Árpád fejedelem előtti hódolat földrajzilag hol történhetett, miképpen történhetett, milyen öltözékek szerepelhetnek a képen felvonuló különböző népcsoportok alakjain.

1891 októberében a festő Magyarországra látogatott, hogy tanulmányokat készítsen a festményhez. Először Budapestre, majd Nagykovácsiba utazott, innen Szentesre látogatott, hogy az alföldi régiót körbejárva népviseleteket és régiségeket kutasson fel, valamint jellegzetes, karakteres arcokat keressen. Vele tartott Écsy Ferenc József festő-fényképész is és szorgosan készítette a felvételeket. Október 9-én Munkácsy feleségének írt levelében így tudósított: „Szentesről írok neked, nem éppen betegen, de fáradtan mert a város felét lefényképeztük Écsy úrral, akit Párizsból ismersz, és aki elég szeretetre méltó, hogy mindenhova elkísérjen és tudását rendelkezésemre bocsássa. Remélem, hogy a tömegben, melyet a lemezekre rögzítettünk, majdcsak akad valami, amit használhatok.”

Mezőkövesden, a Gaszner-ház udvarán

Rövid időre a szomszédos Csongrádra és Szegvárra is elutazott, majd Szolnokon át Erdély felé vette az útját, járt Vajdahunyadon és Kolozsváron is. Szegedre október 25-én érkezett meg, gróf Tisza Lajos, Mikszáth Kálmán és helyi országgyűlési képviselők társaságában.

Szeged városában Tisza Lajos és Munkácsy Mihály felkereste Letzter és Keglovich neves fényképész műtermét, ahol 1891-ben elkészítették ezt a portrét kettőjükről

Érkezésüket hatalmas éljenzéssel fogadták. Munkácsy itt élő rokonaival, Kelemen István ügyvéddel és Reök István főmérnökkel is találkozott. Másnap két jelentős eseményen vettek részt, a Felsőtanyai központ és a Belvárosi Kaszinó avatóünnepségén. Az előbbi kultúrközpont a város külterületein lakó pusztaiaknak jelentette az iskolát, az egészségügyi ellátás és a közbiztonság helyi megszervezését, továbbá templomot és temetőt is építettek számukra. Munkácsy az ünnepségeket is arra használta fel, hogy modelleket gyűjtsön. Mikszáth Kálmán így ír az eseményről: „Ki volt adva a rendölet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül két mérföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is. Pusztai kapitányok a fejüket csóválták, hogy miféle szerzöt lehet az, ki férfinépre áhítozik, talán valami külső országi királyné érközött – de akkor is mire való lészen az öregje? Mindegy, szót fogadtak, s mind összesereglett a nép. Volt mit nézegetni köztük Munkácsynak. Gyönyörű típusok akadtak: ősarcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok keresztbevágott szemmel, nyomott pogácsaképű besenyők, széles girbegurba fiziognómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bennülő szemekkel.”

1891-ben a nyersképeket válogatja miskolci műtermében

A festő kíváncsian kérdezgette a helyieket a viseletükről, a városi múzeum igazgatóját, Reizner Jánost pedig a szegedi múzeum tárgyairól. Különösen érdekesnek találta Barna János öreg juhász arcvonásait, így több nézőpontból is felvételt készíttetett róla. A múzeumban őrzött honfoglaláskori leletek – például a kengyelvasak – rajzait Kacziány Ödön festőművész készítette el számára.

Barna János öreg juhász portréja

Leányok és legények csoportja

Munkácsy levéltárakban is kutatott, hogy az archeológiai és antropológiai hűség érdekében minél pontosabb képet alkothasson a honfoglalás koráról. A korabeli régészeti leletek – például a rakamazi tarsolylemez, a beregszászi süvegcsúcs vagy a zempléni csésze – díszítőmotívumait, palmettás ornamentikáját is tanulmányozta.

A fotón szereplő férfi arcvonásai a Honfoglaláshoz a hódoló szláv követ portréján ismerhetőek fel

A karakterek megformálásához élő modelleket is használt. A típuskutató körútjai során készült fotográfiák eredményeit felhasználta a vázlatokhoz és a végső kompozícióhoz is. Egyes szereplők arcvonásai konkrét személyekhez köthetők: például a vezéri sátor előtt álló asszony, aki gyermekét a magasba tartja, egy szegedi lány, Szeles Olga arcvonásait viseli.

Szeles Olga portréja

Munkácsy lóháton - Tanulmány a Honfoglaláshoz

MŰTERMI ÉS TECHNIKAI RÉSZLETEK

A Honfoglalás megfestéséhez külön műtermet rendezett be a franciaországi Neuillyben, mivel a hatalmas vászon nem fért volna el párizsi műtermében. A vásznat egy külön konstruált hengeren függesztette fel, amelyet süllyeszteni és emelni lehetett, így a művész az alsó és felső részeken is kényelmesen dolgozhatott.
1892 júniusában, feleségéhez címzett levelében beszámol egy előzetes szerencsétlenségről is a vászon felfeszítésével kapcsolatban: „(…)abban a pillanatban, mikor fel akarták húzni a nagy vásznat, melyet hátulról parkettáztak, a nagy vashenger, melyre a vászon fel van akasztva, eltört, mindent elsodort és majdnem agyonvert mindenkit.”

Munkácsy neuilly-i műterme 1890-ben, Pataky László rajza alapján

A 19. századi festők közül sokakhoz hasonlóan bitumenes aláfestést használt, amely azonban később a festmények állagromlásához vezetett. A bitüm, amely méhviasz, propolisz, lenmagolaj, vasoxid por, masztix, gumiarábikum és egyéb anyagok keveréke volt, meleg tónusokat biztosított, de idővel a festmények sötétedését, repedezését, mattulását okozta. Az 1880-as évek közepétől Munkácsy áttért a kémiailag stabilabb festékek használatára, a Honfoglalás esetében is gondosan ügyelt az anyaghasználatra.

A restaurátorok számára a Munkácsy-képek megőrzése komoly kihívást jelent: klimatizált helyiségben, megfelelő páratartalom mellett lehet csak lassítani a romlás folyamatát.

 A párizsi műterem legendás, palota hangulatát idéző belső tere jól érzékeltette Munkácsy kiemelkedő társadalmi pozícióját

VÁZLATOK, SZÍNVÁZLATOK ÉS TANULMÁNYOK

A nagyszabású festmény megalkotását hosszú, több évig tartó előkészítő munka előzte meg. Több vázlatot, tanulmányt, színvázlatot készített, hogy az alkotást, a szereplők elhelyezkedését, a fény- és színhatásokat, a részleteket tökéletesítse.

Kompozíciós vázlat I., tollrajz, Párizs

A korai vázlatok után a festő Árpádot kiemelte az alakok közül, és fehér lóra ültette. Kompozíciós szempontból ez sikeresebb beállításnak bizonyult, mivel az első ötletek nem lettek volna alkalmasak arra, hogy az elnyújtott felületet megfelelően kitöltsék.

Kompozíciós vázlat V., tollrajz, Párizs

Malonyai Dezső művészeti író, Munkácsy titkára így számol be a készülő képről: „Ott állva Neuillyben, előtte, Munkácsy hosszasan elnézte Árpád alakját, – melyen éppen abban az időben változtatta meg az atilla színét halványzöldre, hogy annál ellenállhatatlanabbul vonja a néző tekintetét s hogy a környezet színgammájába is összpontosítóbb akkordot vigyen, és lelkesen mondta: Nem hiszek soha magamnak, de most már tudom, meg vagyok róla győződve hogy ez az igazi, a legjobb képem, melyet valaha festettem. Ez!”

Árpád feje, tollrajz, Párizs, 1891

A legismertebb vázlatok közé tartozik a nagyméretű szén- és színvázlat, amelyek a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében vannak. Ezek a művek jelenleg a Munkácsy Művészeti Misszió országjáró kiállításán tekinthetők meg. A szakemberek véleménye szerint e vázlatok nem csupán a végső mű előképei, hanem önmagukban is kiemelkedő művészi értéket hordozó alkotások.

Szénrajz, 1892

A színvázlat és a végső festmény között nemcsak méretbeli, hanem kompozíciós és ikonográfiai különbségek is vannak. A végleges változaton a tájképi elemek, a természeti környezet nagyobb hangsúlyt kapnak, míg Árpád kíséretének arctípusai részben megváltoznak. A vázlaton még a típuskutató körút során megfigyelt arcokat jelenítette meg, a végleges alkotáson viszont már korabeli magyar arisztokraták és közéleti személyiségek vonásait is felhasználta.

Színvázlat, 1892–1893, olaj

A színvázlatot Szeged városa vásárolta meg abban a reményben, hogy a festő ígérete szerint majd befejezi azt. Erre azonban betegségéből adódóan már nem nyílt lehetősége. Ezért özvegye a befejezetlen mű kompenzációjaként a szénvázlatot is a városnak adományozta.

A FESTMÉNY BEMUTATÁSA ÉS KRITIKAI FOGADTATÁSA

Munkácsy a festményt 1893 áprilisában fejezte be, ez évben a franciák hivatalos kiállítóhelyén, a párizsi Salonban a nagyközönség is megtekinthesse. A kép bemutatása nagy érdeklődést váltott ki, azonban mind a francia, mind a magyar közönség és a kritikusok elsőre nem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Egyesek a mű monumentalitását, a nemzeti érzés kifejezését, a történelmi hűséget dicsérték, mások viszont a kompozíció színpadias jellegét, a szereplők idealizált ábrázolását, a történelmi pontosság hiányát rótták fel. Különösen nagy vitát váltott ki, hogy a középpontban ülő Árpád fejedelem arcvonásai erősen emlékeztettek Tisza Istvánra. Ez a párhuzam politikai vitákat is gerjesztett, s a szláv államok képviselői sem örültek annak, hogy Árpád előtt szláv vonású alakok hajtanak térdet. Az ekkortájt Franciaországban népszerű impresszionisták Munkácsyt a konzervatív ízlés képviselőjének tartották.

Munkácsy maga is tudatában volt annak, hogy a történelmi festészet szükségképpen a képzeletre támaszkodik. Mikszáth Kálmán emlékezete szerint a festő így fogalmazott: „Árpád bejövetelét kétféleképpen lehet megfesteni, vagy úgy, ahogy volt, vagy úgy, ahogy képzeljük. […] Hogy milyen volt a magyarok bejövetele, azt senki sem tudja. És különben is Isten mentsen a valóságtól: furcsán, dísztelenül nézhettek ki a ruháik […]. Szóval, jegyzé meg a mester, csak a képzeletre szabad bazírozni a képet. Az a kérdés, kinek a képzeletére? – vetette fel a gróf az ő józan okosságával. – Mert az egész nemzet képzeletének ott kell lennie a képen.”

Festményével a mester maga is elégedetlen volt, a visszajelzések is az átdolgozásra ösztönözték. Ehhez az időszakhoz kötődik a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményét gazdagító feles méretű színvázlat és szénvázlat is. Feleségének így írt a képről: „Átfestettem a vázlatot, mely igen jól hat, anélkül, hogy a kompozíción változtattam volna. De meg vagyok győződve, hogy minden a kiviteltől és színektől függ, tehát ebben az irányban kell haladnom.”

Az alkotás átfestés előtt és után

Az átdolgozott festményt 1893. decemberben 20-án szignálta. 1894 januárjában újból bemutatta Párizsban, ezúttal Georges Petit galériájában. A beszámolók szerint borús idő volt aznap és Munkácsy egy utolsó, kétségbeesett ötlettel kiverette a tetővilágítás tejüvegjeit, hogy jobb megvilágításba kerüljön a képe. A kritika másodszorra kedvezően fogadta a képet, így Munkácsy nyugodtan bocsáthatta útjára festményét Budapestre.

1894 februárjában meg is érkezett az alkotás. Mivel az új Országház ekkor még épülőfélben volt, a képet a Nemzeti Múzeum, az akkor főrendiházi ülésteremként funkcionáló dísztermében, az elnöki pulpitus mögött helyezték el. Munkácsy feleségével együtt február 20-án, éppen Munkácsy ötvenedik születésnapján érkezett a fővárosba. Sietve jött Párizsból festménye után, hogy személyes felügyelete alatt állítsák fel a képet. A sajtó beszámolója szerint a festmény súlya olyan nagy volt, hogy húsz ember alig tudta felvinni a terembe, a teher alatt két vasrúd el is tört. Amikor kicsomagolták a szállítás után, azzal szembesültek, hogy a csomagolóanyag odabeleragadt az alig megszáradt képbe. A festő azonnal megkezdte a restaurálást. A hosszú út alatt a szláv csoport egy alakjának ruháján egy szeg két centiméteres hasítást ütött, de ezt is sikerült kijavítani. A művész a terem világosságával nem volt megelégedve, ezért intézkedett, hogy a jelenlegi üveget közönséges ablaküvegre cseréljék. A művésztől a festményt hivatalosan február 24-én vette át a magyar állam. Aznap a képet szűk körben bemutatták a meghívottaknak és a sajtó képviselőinek. Február 25. és augusztus 21. között pedig a nagyközönség is megtekinthette.

A korabeli sajtó a következőképpen számolt be a fogadtatásról: „Napról napra sokan nézik a rendkívüli nagy festményt és gyönyörködnek benne. Az oly fontos politikai események és érdekfeszítő képviselőházi tárgyalások közt is, Munkácsy legújabb alkotása az utolsó napok nagy és művészi eseménye, melylyel megismerkedni siet mindenki. A múzeum termében egymást váltja föl a nézők sokasága. A társadalom minden osztálya megjelenik ott, hogy saját meggyőződését szerezze meg. A művészt pedig ünneplik, ahol csak megjelenik. Összejöveteleket, estélyeket, lakomákat rendeznek a tiszteletére.”

A festmény átadása Munkácsy Mihály és Steinld Imre jelenlétében

Ugyan Munkácsy festményét eredetileg az Országházba rendelték meg, 1900. február 7-én az Építészeti Tanács úgy határozott, hogy a festmény az épületben nem helyezhető el. Steindl Imre építész eleve nehezményezte egy domináló olajfestmény szerepeltetését, a kép túlzott méreteire, illetve stílusára hivatkozva. A festmény megbontotta volna a képviselőházi ülésterem harmóniáját, építész a gótikus térbe jobban illeszkedő, kisebb méretű falképeket tervezett elhelyezni.

Amikor a kép magyarországi bemutatását követően újságcikkek jelentek meg arról, hogy a végleges elhelyezés az ülésteremben nem lesz megvalósítható, a festő így nyilatkozott a Budapesti Hírlapban: „Hiszen a kérdés, hogy hová függesztessék a honfoglalást ábrázoló képem, nem is létezhetik, miután a kép direkt az országház nagyterme, azaz a gyülésterem számára volt megrendelve. Igaz, hogy Steindl építész úr először, miután az ő terve már meg volt állapítva, vonakodott azt megváltoztatni; de komoly és közös megbeszélés folytán Steindl úr és gróf Tisza Lajos úr ő excellenciája között, abba teljesen beleegyezett és ő maga adta fel területének, ahova a kép függesztetni fog, a méreteit.”

Jókai Mór a Kisfaludy-társaság február 28-ai ülésén a következőképpen szólalt fel Munkácsy képének felállítása mellett: „A kép művészi kivitele, technikája felűláll minden kifogáson. És most előállanak azzal, hogy nem helyezhetik el a képviselőház üléstermében holmi góthikus czikornyák miatt, hanem be akarják tenni a később fölállítandó szépművészeti múzeumba. Ha nem fér bele így a kép, hát dobják el a rámáját, de a Honfoglalás képének be kell jutni a képviselőház termébe.”

A festő 1900-ban bekövetkező halála után arról határoztak, hogy Munkácsy alkotását az újonnan épülő Szépművészeti Múzeumba szállítják át. 1906-ban a képet az előcsarnok északi falára függesztették fel, majd 1909-ben innen a múzeum egy másik helyiségébe helyezték át. Az 1920-as években merült fel az az ötlet, hogy a festményt az eredeti helyén, az Országházban állítsák fel. Scitovszky Béla nemzetgyűlési elnök kezdeményezésére egy, az épület déli részén található reprezentatív terem díszítését átalakították, hogy a Honfoglalást ott elhelyezhessék. A terem azóta is Munkácsy Mihály nevét viseli.

IKONOGRÁFIA ÉS TÖRTÉNELMI HŰSÉG

A honfoglalás eseményeit a kortársak számára is legendák, krónikák, mondák és régészeti leletek közvetítették. Anonymus Gesta Hungaroruma, a Képes Krónika miniatúrái, a 19. századi történetírás, valamint a régészeti feltárások mind hozzájárultak a honfoglalás képének formálásához.

Munkácsy a történelmi forrásokat, a régészeti leleteket, a néprajzi párhuzamokat, a korabeli tudományos eredményeket egyaránt felhasználta, de munkájában a művészi invenció melett a nemzeti képzelet is meghatározó szerepet kapott. A szereplők viselete, fegyverzete, lószerszámai, ékszerei a honfoglaláskori leletek alapján készültek, de a kompozíció szimbolikája, a jelenet drámaiságát a művészi képzeletnek köszönhetjük.

A honfoglaló magyarok viselete, fegyverzete, ékszerei, lószerszámai a régészeti leletek alapján rekonstruálhatóak. A palmettás díszítés, a tarsolylemezek, a süvegcsúcsok, a hajfonatkorongok, a bőrruhák, a nemez, a szukna, a kacagány, a szűr, a csizma, a kaftán, a női ékszerek mind a korszak jellegzetes tárgyai. A férfi és női viselet között nem volt jelentős különbség, a nők is nadrágot és csizmát hordtak, a kaftán, az öv, a kabát, a köpeny, a bő nadrág, a csizma, a fejfedők, a hajfonatdíszek, a gyöngyök, a nyakperecek, a karperecek, a fülbevalók mind a honfoglaláskori magyarok öltözködésének jellemző darabjai voltak.

A FESTMÉNY MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HELYE ÉS STÍLUSA

A történelmi festészet a 19. században a nemzeti függetlenség, a polgári átalakulás, a nemzeti tudat formálásának eszköze lett. A témaválasztás forrása a nemzeti múlt, amelynek felidézése mindig szimbolikus értelmű: a mű születésének időpontjában érvényes jelen számára közvetít időszerű mondanivalót.

Munkácsy Mihály beteljesítette azt, amin a reformkor festői dolgoztak, a nemzeti festészetet. Bár formanyelve érintkezett a kortárs külföldi festőkével, mégis ő lett a nemzeti művészet képviselője, aki stílust és iskolát is teremtett. E művében ötvözte a romantika, a realizmus, a historizmus, sőt az impresszionizmus elemeit is. Az alkotás monumentalitása, a részletek gazdagsága, a karakterek egyedisége, a színharmónia, a fény-árnyék hatások mind a művész technikai és szellemi nagyságát bizonyítják.

Munkácsy Honfoglalása nem csupán a múlt, hanem a jelen és a jövő számára is üzenet: a nemzeti összetartozás, a hősiesség, a szabadságvágy, a jövőbe vetett hit örök szimbóluma.